Téli séta az erdőben
Talán mindenki számára létezik egy hely, ahová olykor szeret elvonulni. Egy hely, amit a sajátjának érez. Egy „titkos kert”, amiről az ember úgy gondolja, hogy csakis ő ismerheti igazán. Számomra a nyugalom megtalálása és a befelé fordulás színtere: a Környei Erdő.
Valószínűleg csupán én tűztem ki ezt a titulust rá, ugyanis Környe körül – ahol élek – több erdő is helyet foglal. Talán a falu másik felén élő természetkedvelő rokonlélek a Vértessomló felé elterülő erdősséget nevezné így. Nem számít. Számomra ez „Az Erdő”.
Hogy miért? Elmesélem..
Egy téli, deres vasárnap reggelen indultam neki szokásos utamnak. Elsétáltam az utcánk végéig, és máris a mezőn átívelő földúton találtam magam. Átvágtam a szántóföldön, majd egy ültetett, hosszú, egyenes sorokból álló akácos erdőbe jutottam. Ez a titokzatos kis hely a Környei Erdő előszobája.
Tavasszal, mikor virágzik az akác, mindig betérek ide. Átlépem a mező és az erdő fái között lévő bűvös határvonalat, és hirtelen egészen olyan érzetem támad, mintha egy másik világba csöppennék. Elsőként a finom, édeskés virágillatot érzem meg, amely az összefüggő akácfa erdő virágaiból árad. Aztán felfigyelek a zümmögő mantraszólamra is, a méhek énekére. Tele van velük az erdő, hiszen az akácillat vonzza őket. Egészen megnyugtató ritmusosság kíséri lépteimet.
A nap sugarai ekkor még lágyan átszűrődnek a fák között és megvilágítják az aljnövényzetet. Ami számomra igazán érdekes, hogy tavasztól az egész erdőt friss és üde fűszőnyeg borítja, lila színben pompázó erdei vadvirágokkal megtűzdelve. Egyszerűen imádok megpihenni itt. Hanyatt feküldni és csak hallgatni az erdőt, a csendet. A zümmögéssel, rigófüttyel, apró neszekkel kísért erdő zúgását.
Az akácos erdőnek minden évszakban megvan a maga bája. Később aztán, mikor már levél borítja a fákat, az erdő sötét és titokzatos hellyé válik. A lombkorona alig engedi át a fényt és harapni lehet a csendet. Nyáron pedig felüdülés betérni ide a vakító napsugarak és forróság után.
Az akácos az erdő lényei számára is menedéket nyújt. Gyakran keresztezik utam nyulak, őzek, fácánok, melyek a dús aljnövényzet miatt legtöbbször csak az utoló pillanatban pattannak fel rejtekükből.
Most tél van. És hogy ilyenkor mit tartogat a téli akácos erdő az arra járó számára? Rengeteg fényt és árnyékot, mely megvilágítva a deres talajt, csodálatos látványt és hangulatot áraszt magából.
Az akácosból kiérve ismét a mezőn át haladtam tovább.
A föld fagyott volt, s itt-ott látszódtak még a kukorica őszi betakarításának maradványai.
Pár perccel később elértem az erdőhatárt, s besétáltam az első befelé vezető ösvényen. Ez már az az igazi erdő volt, vastag avarral, kidőlt mohával borított farönkökkel kiegészítve és borostyán indákkal végig futtatva, melyek az egész erdőt behálózták.
Már gyermekkorunkban is ide jártunk fel játszani a helyiekkel. Igazi felfedezők voltunk: bunkert és erdei hintát építettünk, szalonnát sütöttünk, fára másztunk, hagymát, ringlót, szamócát, csipkebogyót, kökényt gyűjtöttünk, s bejártuk az erdő minden egyes szegletét. Így aztán bekötött szemmel is tudnám, hogy melyik ösvény merre vezet.
Akkoriban találtunk rá az erdei romokra, az aljnövényzet által benőtt sírokra és egy kőkútra az erdő közepén. Ezek a Környei Erdő igazi kincsei, s ettől válik ez a hely oly egyedivé.
Ugyan többször is érdeklődtem a helyiektől a sírok eredetét illetően, de pontos választ egyik esetben sem kaptam. Ami biztos: a sírok az 1800-as évekből maradtak ránk. Valószínüleg a helybéli nemesi család kúriáinak elfeledett romjait rejti az erdő.
Mint már oly sokszor, ez alkalommal is a járt úton haladtam tovább. Oly ismerős az erdő, mégis örökké változó. Az élet apró örömeit egy erdei séta során is könnyedén meglelhetjük. A szépség mindig ott van körülöttünk, csak figyelnünk kell a jelekre.
Azt hiszem, a környezetünk Mi magunk vagyunk. Az erdő én vagyok.
Csakis tőlünk, a lelkünktől függ, hogy mit látunk meg magunk körül. Ha a lelkünk nyitott rá, észre fogjuk venni a jót, a szépet. Jelentsen az egy apró gombát, mely élni akar a legnagyobb tél közepette, vagy a felkelő nappal játszadozó erdei iszalag gyerekek fantáziáját.
Úgy gondolom, a „látás” képessége egyenlő a belső békével, a lelki nyugalommal. Az örökké tartó, legfőbb cél a harmónia megtalálása.
Az olyan helyek, mint számomra a Környei Erdő, pozitív energiával töltenek fel, s önmagukból adódóan harmóniát teremtenek…
Csupán nyitottnak kell lenned rá…ennyi a titok.
